7. fejezet - Képmás.

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt.
Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Kendra

A fejem automatikusan hullott alá, ahogy a testem felett átvette az irányítást az álom, a mozdulatlanság. A súlya a tehetetlen állapotomnak köszönhetően balra húzta, így az leesett a kanapé karfájáról, ahol eddig támasztottam. Akkor tudatosult bennem, hogy még mindig a kanapén fekszem és nyilvánvalóan elaludtam a sorozatomon, aminek már rég vége volt. Harry nem volt itt, nem is hívott fel és még inkább nem kötöttem ki vele a hálószobámban. Egyszerre voltam megkönnyebbült és csalódott is. Megmagyarázni azonban nem tudnám az okát, hogy miért. Viszont iszonyatosan zavart, hogy egy ennyire pajzán álmom volt vele, nem tetszett ez az egész. Túl sokat sejtetett magában és bele sem akartam gondolni abba a bizonyos mögöttes tartalomba. Mert minden bizonnyal volt, de nem voltam hajlandó ezzel foglalkozni. Elég volt nekem a mi kis drámánk Mike-al, mert egy dologban biztos voltam, hogy még nincsen vége.

Másnap reggel szokásosan a sorban álltam, ahogy várakoztam a reggeli kávémra, amit minden áldott nap megittam reggelente. Szokásosan kettőt vettem volna, hisz Mikenak is mindig vittem, de ma csak egyet rendeltem. Nem gondoltam úgy, hogy megérdemelné ezt a gesztust azok után, ahogy tegnap este beszélt velem. Sok kedvem nem is volt nézni a fejét jelen pillanatban, sőt inkább soha többé nem lett volna kedvem vele dolgozni. Csak volt ebben egy hatalmas bökkenő, nem léphettem ki. Nem tehettem meg, amíg a diplomám nem csücsül a kezemben, még jó, hogy alig van hátra pár hónapom és végleg ügyvéd leszek, ahogy azt korábban is terveztem. Vagyis, ahogy alakult az életem.

***

- Figyelj, most komolyan melyikre jelentkezzek? - kérdeztem meg Belltől, hogy a helyi egyetem melyik szakára kéne beadnom a jelentkezésemet.

- Ezt a kérdést ugye nem komolyan tetted fel? - kérdezett vissza, miközben a sajátján x-elgetett valamit.

- Most miért? Komolyan kérdeztem. - nyújtottam át neki a lapomat, ahol a két fő szakirányt karikáztam be, ami érdekelt. Az egyik volt a divattervező szak, a másik a marketing menedzser.

- Ez még viccnek is rossz. Mikor értetted te a marketinget? - jóízű nevetése betöltötte az egész konyhát.

- Ez miért annyira nevetséges?

- Csak azért mert kettesed volt végig marketingen. - rázta a fejét szórakozottságában.

- És ez miért lenne akadály, hogy ezen menjek tovább? - kérdeztem rá, mert tényleg nem voltam tisztában azzal, hogy miért kellett ezen annyira fent akadni.

- Talán, mert utálod? - érdeklődött felhúzva szemöldökét.

- Nem utálom.

- Tudom, csak nem szereted. De nem az lenne a lényege ennek az egésznek, hogy azt csináld, amit szeretsz? És javíts ki, ha tévednék, de nem a marketing a te területed, hanem a divat. - mutatott rám, pontosabban az öltözékemre, amit én magam terveztem.

- Lehet.

- Akkor miért nem tudsz dönteni? Szerintem ez teljesen egyértelmű. - ezzel egy nagy x-et tett a divattervező szak melletti kis négyzetbe.

- Látom döntöttél helyettem is.

- Rosszul tettem? - kérdezett vissza színlelt megbánással.

- Sosem.

***

Lefolyó könnyeimmel küszködve lépek be a hatalmas iroda épületbe és sétálok végig a szokásos folyosón, ami üveg ablakokkal szegélyezett teljes hosszán. Hiába volt ez egy jó és örömteli emlék, akkor is elszomorított, ahogy mindig is szokott, amikor Bellre gondoltam. Mindig úgy érzetem, hogy elveszítettem a másik felem, a testvéremet, akkor is, ha nem voltunk azok, csupán legjobb barátok. Hiányzott, pokolian kínzott a hiányzó űr a mellkasomban, ami nap mint nap jelen volt. Sosem szűnt meg egy percre sem létezni, csak annyi történt, hogy az idő múlásával halványabb lett, de határozottan ott volt. Néha még éreztem az őrület szelét, ami vissza-visszaköszönt azóta, hogy ténylegesen megőrültem. Mert így volt, volt egy időszak, amikor semmi sem volt valós számomra. Egy koholt, általam létrehozott világban éltem hónapokig, amiben Bell élt, velem volt. De hamis képzet volt csupán, egy ámítás, amivel magamnak tettem pokollá a saját életemet. Életben tartottam, ragaszkodtam hozzá, nem voltam képes elengedni, felfogni, hogy nincs többé, hogy meghalt és nem jön vissza, soha többé. A mai napig hihetetlen számomra, ami azon az éjjelen történt. Sokszor álmodtam újra, ami nem segített abban, hogy elfelejtsem, cseppet sem. Aztán voltak a Bellről szóló álmok, amik többnyire jók voltak, de a vége mindig az lett, hogy zokogva tértem magamhoz. Viszont másra kellett koncentrálnom, a munkámra, amit pont miatta választottam. 

Amint beléptem az irodába pont Mike jött velem szembe és nem volt éppen nyugodt állapotban. Szinte lángokat szórt a szeme, ahogy rám pillantott velük.

- Gyere velem. - szabályosan megrántotta a kezemet és az irodájába húzott.

- Ha kérhetném, ne rángass. - szabadítottam ki magam a szorításából.

- Valahogy most nem érek rá a te lelki világoddal foglalkozni, ha nem haragszol meg. - élesen válaszolt vissza.

- Visszavehetnél ebből a hangnemből.

- Engedd, hogy eldöntsem én magam, hogy kivel hogyan beszélek. - totális tapló volt és valami azt súgta, hogy nem csak a tegnap este miatt ilyen.

- Mi a gond?

- Honnan veszed, hogy gond van? - azonnal felém kapta a tekintetét, míg továbbra is a papírokat pakolgatta, amikre rá sem nézett, mert engem figyelt.

- Nem szoktál ilyen mértékben ideges lenni, csak akkor, ha valami igazán balul sült el. - világítottam rá a tényre, hogy előlem nem fog eltitkolni semmit, mert átlátok rajta.

- Milyen kis szemfülesek lettünk hirtelen. 

- Na szóval miről van szó? - abban a pillanatban, hogy kimondtam az ajtó kivágódott és Harry mérhetetlenül dühös alakja jelent meg. Szóhoz sem jutottam, amikor Mike-al kiabálni kezdett, mivel az álmom képei kezdtek kirajzolódni előttem, ami eléggé zavarba ejtő volt számomra.

- Miért kellett ezt tenned? Szerinted ezzel bármivel is előrébb kerülsz? Kikérni a nemlétező bizonyítékot, mekkora ügyes húzás már? - alig értettem Harry szavait annyira hadart idegességében.

- Jogom van az állítólagos bizonyítékotokra, ami persze nincsen sehol. Nem gondolod, hogy ez egy nagyon különös egybeesés? - Mike ezzel túl messzire ment, éreztem.

- Ha jól sejtem arra akarsz kilyukadni, hogy mi tüntettük el, ugye?

- Nem lepődnék meg. - vont vállat.

- Na ide figyelj, te szarházi. Te csak ne képzelj el semmit, mert mind a ketten tudjuk, hogy ebben az ügyben kettőnk közül te fogod megütni a bokádat, ha bármiről is beszélni fogsz. Szóval ehhez tartsd magad. - ezzel sarkon fordult és rám sem nézve elhagyta az irodát.

- Mi a fene volt ez? - kérdeztem rá azonnal.

- Kérdezd a kis Harrydet. - ismét csak egy vállrándítás volt a válasza.

- Egy a lényeg, engem ne keverj ebbe bele. - ezzel ott hagytam és a kávémat az asztalára csaptam, azzal sem törődve, hogy esetleg felborul és beszennyez valamit a tartalma.

Harry után rohantam, utol akartam érni, hogy esetleg tőle megtudjak valamit, bármit. Megpillantottam, ahogy a folyosó végén fülén a telefonnal rohan előre. Többször elhagyta a nevét a szám, mire lassított és hátrafordult. Mikor tudatosult benne, hogy ki szólítja megállt és letette a telefont. Mosolyt erőltetve magára nézett rám, amikor odaértem.

- Beszélhetünk? - kérdeztem rá.

- Persze. - ezzel a mellette lévő helységbe húzott.

- Hol vagyunk? - néztem körbe.

- Azt hiszem a takarítószer raktárban. - gondolkodott el, míg körbe fordult. - Miről akarsz beszélni?

- Mi volt ez a jelenet?

- Figyelj szerintem jobban jársz, ha kimaradsz belőle. - az egyik lábával a falnak támaszkodott teljes súlyával.

- Hogy maradnék ki, ha én is ezen az ügyön dolgozok?

- Nem állunk egy oldalon, így nem adhatok neked ki semmilyen információt sem. - ezzel nem vitatkozhattam.

- Tudom, de azért érdekelne, hogy miért kiabáltad le ennyire Mike fejét. - mosolyodtam el.

- Az elég indok, hogy ki nem állhatom a fickót?

- Kielégítő.

- Ne fogalmazz ennyire erotikusan, mert nem állok jót önmagamért. - ekkor felém lendült és közrezárt a karjával, ahogy a fejem mellett támaszkodott a falnak.

- Sajnálom, semmilyen piszkos tartalom nincsen mögötte.

- Pedig lehetne.

- Miért? - tudni akartam, hogy mi jár a fejében.

- Mert tegnap óta csak rád tudok gondolni és arra, hogy mekkora idióta voltam, hogy nem csókoltam meg azokat a telt ajkaidat. - annyira közel volt ismét, hogy alig bírtam türtőztetni magam, hogy ne hajoljak előre.

- Te döntöttél így.

- Meg is bántam. - ekkor éreztem meg a derekamon a karjait.

- Valóban?

- Teljesen. Viszont ez alkalommal nem szalasztom el a kialakult lehetőséget.

Ez volt a végszó, de hogy melyikünk részére, azt nem tudtam volna megfogalmazni. Szinte bizonyos, hogy egyszerre mozdultunk a másik felé, mindaddig, míg a távolság teljesen eltűnt kettőnk között. Az áramütés szerű érzés azonnal jelentkezett, ahogy puha ajkai egybeolvadtak az enyémmel. Annyira intenzív érzés volt, hogy alig bírtam állni a lábamon. Nem tudtam volna megmondani ez eltelt idő intervallumát. Fogalmam sem volt róla, hogy mióta állattunk ott, csak abban reménykedtem, hogy soha nem fog véget érni a pillanat. De mivel nem egy tündérmesében éltem, így eljött a kegyetlen vég. Eltávolodott tőlem, majd minden szó nélkül kinyitotta az ajtót és magamra hagyott. Nem volt semmi más a helységben, csak én és a gondolatok ezernyi halmaza.

6. fejezet - Szenvedélyes értelem!

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt.
Remélem mindenkinek tetszeni fog.
Jó olvasást.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Kendra

Tudtam, hogy ebből már nem lehet visszatáncolni, ahhoz már túl közel volt. Éreztem minden lélegzetvételét a bőrömön, a teste melege átjárta az enyémet, míg a szívünk egyszerre kezdett dobogni a közelség miatt. A vér csak úgy száguldott az ereimben, ahogy a pulzusom megemelkedett a kialakult jelenet miatt. Aztán, ahogy jött úgy lett vége mindennek. Semmi sem történt, én pedig ott álltam levegőt kapkodva, tágra nyílt szemekkel a nagymértékű döbbenetemmel. Az utolsó pillanatban eltávolodott tőlem és az ajtónak támasztotta egyik kezét, míg lélegezni próbált, normálisan, egyenletesen. Örültem, hogy nem csak rám volt ilyen hatással a közelsége, hanem én is hatottam ő rá.

- Ne haragudj. - nem voltam tisztában a bocsánatkérése valódi okáról. Azért tette, mert majdnem megcsókolt? Vagy azért, mert a végén meghátrált?

- Semmi baj. - szaggatottan válaszoltam mivel még mindig nem voltam a régi, ami a levegő áramlását jelentette a tüdőmbe.

- Nem állt szándékomban rád akaszkodni és már az első randin lerohanni, csak elragadott a pillanat. - idegesen babrált a kezével, talán valóban ideges volt.

- Nem történt semmi Harry. Köszönök mindent, majd találkozunk. - ezzel egyet hátrább léptem, de a kezemet még mindig szorosan tartotta, így teljesen nem tudtam eltávolodni tőle.

- Azért szeretnék megtudni valamit, ha nem bánod?

- Mi lenne az? - fel sem kellett tenni-e azt a bizonyos kérdést ahhoz, hogy tudjam mire gondol.

- Engedted volna, hogy megcsókoljalak, vagy most egy szép piros pofon emléke pihenne az arcomon? - megőrültem attól, hogy ennyire erotikusra formálta szavait.

- Ezt már sosem tudod meg. - én is benne voltam a játékban.

- Erre ne vegyél mérget. - ekkor az arcomra nyomott egy gyors puszit, majd sarkon fordult és már csak elmenő alakját figyelhettem.

A lakásba belépve még percekig a falnak dőltem és próbáltam értelmes ember módjára gondolkodni és bármit csinálni, de a testem nem engedelmeskedett nekem. Nem hittem el, hogy ekkora hatással van rám a személye. Még senkinél nem éreztem még hasonlót sem, mint vele. Sokszor képzeltem azt, hogy Mike számomra tökéletes férfi, de mostanra beláttam, hogy egyáltalán nem az. Kezdtem úgy érezni, hogy semmit sem jelent nekem, csak a szerelemhez ragaszkodtam, ami nyilván nincsen meg közöttünk. Érzelmek nélkül pedig nem fogom folytatni vele, annak semmi értelme nem lenne. Mintha megérezte volna, hogy rá gondolok, a telefonom csörögni kezdett és ő keresett. Tudtam, hogy ezt meg kell vele beszélnem előbb-utóbb, de inkább utóbb szándékoztam, mint előbb.

- Szia. - szóltam bele kedvetlenül a készülékbe, miután fogadtam a hívását.

- Szia. Mit csinálsz most?

- Voltaképpen most értem haza és semmit. - lehet hamarabb lefogom vele zárni ezt a viszonyt, mint azt gondoltam.

- Volna kedved átjönni hozzám? - sejtettem, hogy erre megy ki a játék.

- Most nem. 

- És ha én mennék át az nagy gond lenne? - erre a kérdésre is számítottam.

- Ha akarsz, akkor gyere. - kisebb gondolkodás után meghoztam a döntést. Kiadom az útját.

- Rendben, akkor megyek. Fél óra és nálad. - ezzel bontotta is a vonalat.

Nem igazán foglalkoztam azzal, hogy jön. Nem tettem semmit a lakással, nem akartam jobban kinézni, hogy imponáljak neki. Csak átöltöztem, míg vártam, hogy megérkezzen. Nem terveztem el előre semmit, egyszerűen csak megmondom neki, hogy befejeztem és innentől kezdve a munkakapcsolat lehet az egyetlen előforduló érintkezés közöttünk. Viszont azt nem tudtam volna megmondani, hogy most miért gondoltam meg magamat, talán hazudnék, ha azt mondanám, hogy ennek Harryhez semmi köze nincsen. Mert bizonyára volt, csak azt nem tudtam, hogy mekkora mértékben. Azt meg pláne nem, hogy tőle akarok-e valamit.

Mike valóban fél óra alatt ért ide, egy perccel se telt el több és csengetett is. Nem színleltem semmit, nem mosolyogtam, amikor kinyitottam előtte az ajtót. Ő csak önfeledten mosolygott, majd előre hajolt, hogy megcsókoljon. Automatikusan húzódtam hátra és léptem el tőle, hogy ne érjen el, nem volt többé erre szükségem. Rájöttem, meguntam, hogy egy olyan valaki után fussak, aki hagyja ezt, aki elvárja, aki végignézni, hogy egy lépéssel mindig távolabb van, sose közelebb. Aki élvezi, hogy loholnak utána. Belefáradtam, befejeztem.

- Baj van? - talán az fájt a legjobban, hogy a kérdés minden érzelemtől mentes volt, nem volt mögötte tartalom, csupán sablon volt az egész, elvárt gesztus, szinte kötelesség.

- Az égvilágon semmi, minden a legnagyobb rendben. - valóban így éreztem, tudtam, hogy ez a helyes, ezt kell tennem. Vár rám egy jobb, egy igazibb és legfőképp egy valós, nem koholt érzelem, ami szenvedéllyel párosul, majd valamikor, valaki személyében.

- Akkor miért húzódtál félre, amikor megakartalak csókolni? - értetlenül tette fel a kérdést, neki természetes volt, hogy ott vagyok neki, ha szükségét érzi.

- Mert nekem erre már nincs szükségem Mike. - őszinte voltam, de láttam rajta, hogy ez nem tetszik neki.

- Mi van? 

- Mit nem értesz? Ennyi volt, vége. - nem tetszett a testtartása, így még távolabb álltam.

- Szakítasz velem? - felháborodva kérdezett vissza. Érdekes mód tudtam, hogy nem azért viselkedik így mert valóban szíven ütötte a dolog, hanem azért, mert nem ő irányít, mert nem leszek ott többé, ha unatkozik.

- Nyilván nem, hisz sosem voltunk együtt, így nem is szakíthatunk. Egyszerűen befejezem ezt a viszonyt, és kész. - vontam vállat.

- Mi lett veled? Miért nem kellek már?

- Érdekes kérdés. Én ezt kérdeztem magamtól több alkalommal. Tedd fel most magadnak a kérdést. Én miért nem kellettem neked sosem? - láttam rajta, hogy nem érti, amit mondok.

- Miért ne kellettél volna? Szerinted most miért vagyok itt? 

- Valld be, hogy csak szexre kellettem, semmi másra. Az egy dolog, hogy nekem hazudsz, de magadnak ne tedd, te élsz vele együtt, légy őszinte. - most tényleg arra kértem, hogy mondja el kertelés nélkül, hogy volt-e ennek valami értelme valaha is.

- Nem mondom, hogy nem. Nem mondom, hogy a testiség volt benne a legnagyobb dolog, de érzek irántad valamit ezen felül. - tudtam, hogy csak szépít rajta, ismertem ennyire.

- Ebben nincsen semmi érzelem és ezt te is tudod.

- Lényegtelen. Akkor ennyi?

- Lényegében igen. Csak munkatársak, semmi több, soha többé. - nyújtottam a kezem, de nem viszonozta, helyette a csörgő mobilomra pillantott.

- Nézz oda ki hívogat téged. - ekkor néztem rá én is és Harry neve villogott rajta.

- Bizonyára valami a munkával. - vontam vállat.

- Persze, Styles arról híres, hogy csak a munkáról csevegjen. Akkor most te legyél őszinte velem. Van köztetek valami? Ezért hagysz el ugye?

- Nevetséges vagy. Nem Harry miatt hagyom abba, hanem miattad, mert nem vagy képes szeretni, csak használsz, míg egyszer meg nem unod, de helyetted én fáradtam bele, mindentől függetlenül.

- Szép, akkor én vagyok a hibás? - háborodott fel.

- Miért ki lenne?

- Te, amiért szétteszed a lábad első alkalommal ennek a féregnek. - nem hittem el a szavakat, amik elhagyták a száját. Konkrétan most titulált engem kurvának.

- Takarodj el innen. - ekkor csattant a tenyerem a jobb arcán, ami piros nyomott hagyott maga után.

- Majd átbasz, de akkor hozzám ne gyere sírva, mert nem fog érdekelni a nyomorod.

- Nem lesz semmi bajom, de kössz az aggódást. - ezzel az orrára csaptam az ajtót.

Kissé fájt, amiket a fejemhez vágott, de nem törődtem vele. Csak a kanapéra vetettem magam és a kedvenc sorozatom mai epizódjába merültem bele. Mindig elvonta a figyelmemet. Lekötött. Olyannyira, hogy megriadtam, amikor a mobilom újfent csörögni kezdett. Harry keresett, ismételten.

- Szia.

- Szia. Azt hittem már fel sem veszed nekem. - kissé csalódott volt a hangja, ami meglepett.

- Felvettem volna, de sajnos feltartottak. - lejjebb csúsztam, így a karfán pihent a fejem, míg hallgattam a hangját, aminek a rekedtsége simogatta az érzékeimet.

- Kitalálhatom. Mike vagy mi a neve, ugye? - jól ráérzett.

- Igen.

- Mit művelt? - aggódó volt a hangja.

- Ő semmit, én mondtam meg neki, hogy mihez tartsa magát. - ebből nem lesz visszaút, tudtam. 

- Nem tévedek, ha azt mondom, hogy több volt köztetek, mint puszta munkaviszony, ugye?

- Jól mondtad, volt. Semmi nincs közöttünk.

- Kidobtad? - érdeklődött és szinte láttam magam előtt, ahogy elmosolyodik.

- Lényegében, igen.

- Remek. Tudod viszont, így bele gondolva, egy valamit baromira sajnálok. 

- Mi lenne az? - tettem fel a kérdést, de tudtam rá a választ.

- Hogy nem csókoltalak meg. Iszonyat mód érezni akarom az ajkaidat az enyémen, most azonnal. - levegőt alig kaptam.

- Elszalasztottad.

- És legközelebb megkapatom azt a csókot?

- Meglátjuk. - ekkor csengettek, bennem meg az ütő is megállt. Nyilván Mike tért vissza.

- Várj egy kicsit Harry, valaki csengetett.

- Várok baby, várok. - ezzel elindultam az ajtóhoz, hogy megnézzem ki az.

Amikor kinyitottam az ajtót nem hittem a szememnek. Ő állt előttem.

- Most van legközelebb. - reagálni sem volt időm, amikor az ajkai kegyetlenül térképezték fel az enyémet és falták azokat. 

Semmiféle gondolkodásra nem voltam képes, csak arra eszméltem fel, hogy a hálószobám felé hátrálunk, míg az ölébe kapva tovább csókolózunk. A végső hang a szobám ajtajának záródó hangja volt, majd csak a szívverésemet hallottam, ahogy átadtam magam Harry Stylesnak.

5. fejezet - Első benyomás.

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Kendra

- Most komolyan Mike, mit mondott? - emeltem fel a hangomat idegességemben és az ideg állapotom a plafonon táncolt azóta, hogy beszálltam a kocsijába.

- Már válaszoltam erre a kérdésre vagy százszor Kendra. Nem fogom elmondani neked elmondani, hogy semmi érdemlegeset nem mondott nekem. - az agyamra ment, hogy ennyire tartotta magát a hazugsága mellett, mert egyértelmű volt számomra, hogy nem mond nekem igazat. Ennyi együtt töltött idő alatt, tudtam, hogy mikor hazudik.

- Lényegtelen. Vigyél haza. - forgattam meg a szememet, majd kinéztem az ablakon és nem voltam hajlandó többet ránézni.

- Mi?

- Mi van? Miért nem érted, amit mondok? - fakadtam ki.

- Most mi bajod van? Azt hittem, hogy a mai estét együtt fogjuk tölteni nálam. - a combomra simította tenyerét, amit jelen pillanatban nem tudtam elviselni, így le is vettem magamról.

- Nincs már kedvem hozzá, így tegyél ki otthon. - néztem rá és nem tűrtem ellentmondást.

- Kendra kérlek szépen, hogy fejezd ezt be. - meglepődtem, hogy dühösen szólt hozzám.

- Még is mit kéne befejeznem?

- Hogy kislány módjára viselkedsz már napok óta. Mi a szar ütött beléd? - a szavai voltak az utolsó csepp, ami ahhoz kellett, hogy végleg kihozzon a sodromból.

- Belém? Hát képzeld, semmi. Te nem vagy képes válaszolni egy egyszerű kérdésre, mert gondolom annak a megválaszolása rohadt nehéz feladatnak bizonyult neked. Nincsen kedvem ehhez Mike, befejeztem. - hallottam a saját hangomon, hogy eléggé hisztérikus voltam, de ez érdekelt a legkevésbé.

- Mit fejeztél be? - tágra nyílt szemekkel nézett rám, míg megálltunk a tömbháznál, ahol laktam.

- Ezt a kapcsolatot közöttünk. - mutogattam kettőnk között.

- Kapcsolatot? Mi nem voltunk együtt. - érdekes, hogy az embert két egyszerű mondattal milyen könnyű megbántani és porig alázni.

- Igen, hogy is felejthettem volna el, a se veled, se nélküled effektust. Nem érdekel. - kivágtam az ajtó és olyan erővel csaptam be magam után, hogy az egész utcában hallani lehetett.

- Kendra. - kiabált utánam, de nem voltam hajlandó tudomást venni róla. Én itt és most befejeztem ezt az egészet. Valóban igaz, hogy a magánéletet és a munkát nem szabad összekeverni. A saját bőrömön tapasztaltam meg, a saját káromon értem el azt a pontot, hogy megfogadjam, hogy soha többé nem kezdek munkatárssal. Soha.

***

Reggel fáradtan és nyúzottan tértem magamhoz, mert az éjszaka nyújtott teljesítményemet mindennek lehetett nevezni, csak alvásnak nem. Három nap telt el azóta, hogy Mike és én gyakorlatilag összevesztünk, de az érzéseim a dologgal kapcsolatban semmit sem változtak. Ugyan annyira éreztem magam szarul, mint aznap este. Azóta dolgozni sem mentem és semmire nem voltam hajlandó, csak csöpögős romantikus filmek nézésére, némi fagyival lekísérve. A mai napom viszont még inkább idegessé tett, mivel péntek volt, így ma kellett találkoznom Harryvel, aki konkrétan rám erőltette magát. Nem sok választási lehetőséget hagyott nekem. Valahogy elkerülte a figyelmemet a telefonom villogása. Mostanában nem is igazán foglalkoztam vele, mert rendszerint Mike keresett, de nem vettem fel és a temérdek üzenetére sem reagáltam, ami a Sajnálom, a Ne haragudj és a Hülye voltam váltakozásból állt. Nem hatott meg. Ez alkalommal viszont olyan üzenet fogadott, amire nem számítottam.

"Jó reggelt. Remélem, hogy nem vagyok korai és nem ébresztettelek fel az üzenetemmel. Csak emlékeztetnélek, hogy ma van a "munka vacsoránk". Nyolcra érted megyek a lakásodra. Légy kész és csinos. Harry xx"

Egy dolog volt az üzenete, de az, hogy idézőjelben jegyezte meg a munka vacsora szavakat, az már kissé aggasztó volt számomra. Egyértelmű jeleit adta annak, hogy átlát a Mike-al való kapcsolatomon. Vagy ennyire jó megfigyelő vagy mi vagyunk ennyire óvatlanok és nyilvánvalók. Pontosítanék, csak voltunk. A gondolatmenetemet a telefonom újabb üzenetjelző csipogása szakította félbe.

"Ui: Csak is a pirosat!"

Ennyi volt és kész, de akkor is tudtam, hogy ezt is ő küldte. Kezdtem elgondolkozni azon, hogy valami fétise van a piros színnel vagy valami ilyesmi, mert nagyon rá van kattanva erre a dologra. Kicsit fel is nevettem, hiszen ez a mondat korábban már elhagyta a száját. Valamiért egyszerre akartam őt nagy ívben elkerülni és a közelében lenni, amennyit csak lehet. Furcsa kettősség volt ez, amit, ha akartam volna sem tudtam volna megmagyarázni. Egyszerre érdekelt és volt is közömbös számomra. A legzavaróbb az volt, hogy nem tudtam megmagyarázni, hogy miért volt ez. Tudtam, hogy milyen férfi, a legnagyobb nőcsábász a városban, mégis találkozom vele. Bár semmit nem akarok tőle, így egy vacsorába nem fogok bele halni.

Este alig nyolc óra előtt lettem kész, mivel nem foglalkoztam az idővel, így eléggé sikerült elcsúsznom vele. Épp a magassarkúmba bújtam bele, amikor csengettek. Tudtam, hogy ő az, így magamra kapva a vékony blézeremet, már nyitottam is az ajtót. A szavam is elakadt, amikor megpillantottam lazán a falnak támaszkodva egy pimasz mosoly kíséretében. Perverzül végig mért, majd nyugtázva kinézetem, megnyalta alsó ajkát kínzó lassúsággal. Le sem tudtam róla venni a szememet, annyira lebilincselt az elém táruló látvány.

- Szia. - köszönt először, amivel visszahozott a nyálcsorgatásból, ahova kerültem.

- Szia.

- Nagyon csinos vagy. - meglepődtem a bókjától, de főleg attól, hogy mennyire visszafogott volt a megjegyzése.

- Köszönöm.

- Mehetünk? - nyújtotta felém a kezét és arra várt, hogy belé karoljak.

- Persze. - tettem eleget kérésének, majd el is indultunk lefelé a lépcsőn.

Ahogy kiértünk az utcára a lélegzetem is elakadt, amikor megpillantottam a járdaszegély mellett parkoló luxus kocsit, pontosabban egy méregdrága Lexus állt velem szemben. A szemem sarkából láttam, hogy jót szórakozik a reakciómon. A kocsi villogva jelezte, hogy kinyitották, így kérdés nélkül szálltam volna meg, ha Harry nem előz meg és ki nem nyitja nekem udvariasan az anyósülés ajtaját.

- Köszönöm. - mosolyogtam rá, amikor beszálltam.

- Szívesen. - kacsintott, majd eltűnt és pillanatok alatt a másik oldalon volt.

- Hová megyünk? - kérdeztem rá, ahogy figyeltem miként helyezi a kulcsot a gyújtásba, majd forgatja el azt.

- Az maradjon meglepetés. - fordult felém, majd a gázba taposott, ahogy a motor felbőgött.

- Nem vagyok túlzottan oda a meglepetésekért Harry. - fintorodtam el.

- Ez tetszeni fog. - ismét kacsintott, majd az útra szegezte tekintetét.

Az út további részében nem beszélgettünk. Ő az előttünk haladó forgalomra koncentrált, én meg az elsuhanó tájat néztem. Viszont csak úgy tettem, mint aki arra figyel. Mire észbe kaptam máris tanulmányozni kezdtem minden mozdulatát. Idegesen babrált és néha dobolt a kormányon alig észrevehetően, de nekem feltűnt. Néha a hajába túrt, ami csak még egy bizonyíték volt számomra. Ez alkalommal nem állt szándékomban tudatosan megfigyelni őt, de úgy látszik, hogy a tudatalattim úgy gondolta ezt fogja tenni. Első benyomásra nem mondtam volna meg, hogy egy ekkora játékossal van dolgom. Ha nem lett volna meg a hírneve, akkor azt mondtam volna, hogy egy kedves férfi, aki igaz és érett kapcsolatra vágyik. De a szomorú valóság az volt, hogy ez csak a felszín, egy maszk, amit visel. Valójában egy könyörtelen rohadék volt, aki minden nőt kihasznált, csak a saját örömre és szórakozása végett. Megfogadtam magamnak, hogy nem leszek egy újabb strigula a fekete noteszében, aki meg volt neki.

- Sikerült választani? - lépett oda mellénk egy feltűnő szépségű nő, aki ma este a pincér szerepét testesítette meg. Bár érdekes mód folyton Harry közelében volt és inkább neki intézte szavait, mintsem nekem.

- Igen. - mosolygott rá, majd folytatta. - Én szeretnék egy steak-et hasábburgonyával. Kendra?

- Én egy cézársalátát szeretnék.

- Már is hozom. - firkantotta le a papírra a rendelésünket,majd el is tűnt.

- Te is ilyen lány vagy? - tette fel kérdést.

- Milyen lány?

- Aki, csak salátát eszik, semmi kicsit is hizlaló ételt? - majdnem felnevettem ezen a feltételezésen, tekintve, hogy tegnap este egyedül vágtam be egy nagy doboz pizzát.

- Dehogyis, csak most ehhez van kedvem. - mosolyogtam rá.

- Akkor jó. És egyébként mi van ezzel a Mike-al? - szinte kiköptem a bort, amibe időközben belekortyoltam.

- Tessék? Mi lenne? - értetlenül kérdeztem vissza.

- Ne játszd itt nekem a hülyét. Láttam, amit láttam a múltkor. - forgatta meg a szemeit.

- Nem tudom, hogy te mit láttál, de semmi érdemleges nincsen közöttünk. - vontam vállat és tényleg így volt, legalábbis három napja.

- És nem érdemleges dolog van köztetek?

- Nincsen semmi, ő a főnököm. - szögeztem le.

- És ez miért akadály? Ha szeretsz valakit, akkor nem mindegy, hogy hol ismerted meg? - lényegében igaza volt, de ez a dolog, akkor sem volt ennyire egyszerű. És a szereted jelző eléggé súlyos volt számomra. Nem voltam szerelmes Mike-ba.

- Harry még egyszer utoljára elmondom. Nincsen köztünk semmi, csak munka kapcsolat.

- Oké, oké. Elhiszem, csak ne harapd le a fejem. Akkor ezek szerint szabad a pálya? - pimasz mosolya ismét megjelent a szája szegletében.

- Még is mire?

- Arra, hogy levegyelek a lábadról.

- Lehet próbálkozni. - nevettem fel, de kissé meg is lepődtem, hogy mennyire komoly a hangja.

- Szavadon foglak Key. - nem hittem a fülemnek.

- Hogy mondtad? - kérdeztem vissza és letettem a villámat, amivel eddig ettem.

- Hogy szavadon foglak. Mi ebben annyira meglepő?

- Nem az, hanem ahogy szólítottál. - teljes sokkban voltam.

- Miért? Egyértelműen jön nekem a Kendrából. - most ő vonogatta a vállait.

- Nem hinném. Senki nem szokott így szólítani. - kivéve egy valakit.

- Bocsi, nyilván nem tetszik, akkor nem mondom többet. 

- Nem erről van szó, csak emlékeztet valakire, aki így szólított. - hunytam le a szemem, ahogy eszembe jutottak a közös emlékek.

- Szólított? Már nem vagytok beszélő viszonyban? - láttam, hogy nem érti vagy csak nem meri kimondani.

- Meghalt. - segítettem a válaszadásban.

- Sajnálom.

- Nem kell, már régen volt. 

- Nem akartalak felzaklatni. - nyúlt a kezem felé, de elvettem azt az asztalról.

- Nem tehetsz róla.

A lakásom ajtajában álltunk és épp a kulcsot próbáltam a helyére csúsztatni, de ideges voltam még mindig, így remegő kezekkel nehéz feladatnak bizonyult a dolog. Mikor sikerült, már a nyitott ajtóban fordultam ismét felé.

- Köszönöm a vacsorát. Szia Harry.

- Nincs mit. Megismételjük? - megfogta a kezem és egy helyben tartott, hogy ne mehessek beljebb.

- Nem tudom még.

- Kérlek. - érdeke volt, hogy őszintén könyörgött.

- Majd megbeszéljük, de most bemennék, mert fáradt vagyok.

- Persze, menj csak, majd hívlak. - mosolygott rám. 

A legzavaróbb az volt, hogy annyira közel állt hozzám. Folyton a szeme és az ajkai között váltogattam a tekintetem, ami nem volt túl jó ötlet. De erre csak akkor jöttem rá, amikor közeledni kezdett felém és nem egy nézett ki, mint aki meg akar állni. Tudtam, hogy meg fog csókolni, a kérdés már csak az volt, hogy én is megakarom? A választ a másodperc tört része alatt kellett megadnom magamnak és neki is.

4. fejezet - Testen kívül.

Sziasztok!

Meghoztam az új részt.
Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Kendra

Még mindig hihetetlen volt számomra a viselkedése. Miért érdeklődött utánam ennyire? Miért voltam én annyira érdekes a számára? Csak a piros cipőm miatt? Nem lennék ebben száz százalékra biztos. Nem voltam vak, egyértelműen feltűnt, hogy Mike és Harry között van valamiféle versengés. Mike reakciója mindent világossá tett számomra, nem bírja őt. A kérdés már, csak az, hogy mi ennek az ok? Egy biztos, ki fogom deríteni.

Csak a kanapén ülök és valami filmet próbálnék nézni, ha a gondolataim nem kalandoznának el folytonosan. Egy tál popcorn-nal az ölemben a képernyőt nézem, de ténylegesen semmi sem jut el az agyamig, ami a műsorban történik. Néha azon kapom magam, hogy arrébb kapcsolok, de csak később tűnik fel, hogy miért van több adóval arrébb. A töprengésemet a telefonom csengése zavarta meg. Nem volt nehéz dolgom, hogy kitaláljam ki keres. 

- Szia. - köszöntöttem Mike-ot a telefonba.

- Merre vagy? - érdeklődve és eléggé izgatottan szólt bele a telefonba.

- Itthon vagyok, miért?

- Nem lenne kedved velem vacsorázni? - meglepett a kérdéssel, de ugyan akkor fel is keltette az érdeklődésemet.

- Nálad? - természetesen a kételkedő énemnek, csak meg kellett szólalnia.

- Nem. - rövid és sejtelmes válasz volt.

- Rendben. - tudtam, hogy úgy sem fog addig békén hagyni, míg azt nem mondom neki, hogy elmegyek vele.

- Este hétre érted megyek, legyél csinos. - csak ennyit mondott, majd bontotta is a vonalat.

A szekrényem előtt állva az utolsó szavain gondolkoztam. Legyél csinos. Oké, eddig értem is, de mit takar számára a csinos? Arról sincsen fogalmam, hogy hova megyünk, így honnan tudjam, hogy mivel öltözök alul vagy túl? Nem lesz annyira egyszerű kiválasztani a ruhámat, mint azt gondoltam. Percekkel később is még törölközőben állok és nem sokkal lettem okosabb a korábbinál. Végül, nagy nehézségek árán, egy egyszerű fekete ruha mellett döntöttem, ami követi az alakot. Gyorsan magamra kaptam és Mike pontosan végszóra érkezett, amikor a sminkem utolsó simításainál megszólalt a csengő. Felkaptam a ruhához passzoló táskámat és a szokásos piros magassarkúba bújtattam a lábamat. Mike csillogó szemekkel várt, amikor kinyitottam a bejárati ajtót.

- Gyönyörű vagy. - kissé dadogva szólalt meg.

- Köszönöm. Te is jól nézel ki. - megkönnyebbültem, amikor végig néztem rajta és nem éreztem magam túlöltözöttnek hozzá képest.

- Mehetünk? - nyújtotta felém a kezét.

- Persze. - egymásba karolva hagytuk el a lépcsőházat.

Most először kezdtem úgy érezni, hogy talán tényleg van jövője a közöttünk lévő dolognak. Nagyon remélem, hogy ezt ő is így gondolja, mert nem vagyok benne eléggé biztos, hogy ha ez így megy tovább, tudom még sokáig húzni. Nem vagyok hajlandó egy titok lenni, csak egy éjszakás nő valaki életében, mikor létezik olyan ember, aki valóban boldoggá tudna tenni, ráadásul nyilvánosan.

Már a kocsiban ültünk, amikor fúrni kezdte azt oldalamat a kíváncsiság, hogy lényegében hova is megyünk és milyen apropóból. Láttam Mike-on, hogy eléggé ideges, így nem sokáig tudtam szótlanul ülni mellette, míg ő az ujjait tördelte a kormányon.

- Minden rendben? - fordultam felé, mire megrezzent kissé, amikor a csendet megtörte a hangom.

- Igen. Miért?

- Eléggé idegesnek tűnsz. - vontam vállat, majd kinéztem az ablakon és az elrohanó tájat néztem.

- Nem vagyok ideges. - valahogy számomra a hanghordozása nem ezt jelezte.

- Rendben. - inkább rá hagytam a dolgot, tudtam, hogy nem fogja elmondani az okát.

Kis idő múlva leparkolt az út szélén és a motort is leállította, majd felém fordult.

- Megérkeztünk. - mosolygott rám, majd minden szó nélkül kipattant a kocsiból. Kinyitotta nekem az ajtót, majd a kezét nyújtotta felém.

- Köszi.

- Remélem tetszeni fog neked a hely. Az egyik kedvencem. - tetszett, hogy mennyire lelkes a hely miatt és, hogy nekem miként fog tetszeni.

- Biztosan. - jól esett, hogy végre nyilvánosan is velem mutatkozik.

Ahogy beértünk egy csinos szőke lány lépett oda hozzánk, egy kicsiny pult takarásából.

- Üdvözlöm önöket a Rich-ben. Van asztalfoglalásuk? - sablon szöveg, de igazi átéléssel adta elő.

- Lamberg néven.

- Kövessen Mr. Lamberg, erre van a két személy asztaluk. - szótlanul követtük a túlbuzgó lányt.

- Parancsoljanak. - állt meg az egyik ablak mellett asztalkánál, majd két étlapot nyújtott át nekünk. - Hamarosan érkezik a pincérjük, addig nézelődjenek.

- Tetszik ez a hely. - jegyeztem meg mellékesen, amikor leültem a székre és alaposabban körülnéztem.

- Hangulatos, igaz?

- Felettébb az, de ez a keresztapa téma, nem túlzás egy kicsit? - kérdeztem rá.

- Az lenne? - érdeklődve pillantott rám.

- Nekem az. - nevettem fel kicsit.

- Nekem nem. Ízlések és pofonok. - nyúlt át az asztal felett és megfogta a kezemet.

- Pontosan.

***

Már csak a számlára vártunk, amikor valami oknál fogva oldalra néztem és az embereket kezdtem szemügyre venni az étterem területén. Viszont egy olyan személyt sikerült megpillantanom, akire egyáltalán nem számítottam. Harry ült alig két asztallal arrébb és szinte mesteri pontossággal fordította felém a tekintetét, akkor amikor én is. Nem tudom, hogy miért, de azonnal elkaptam a kezemet Mike-tól. Nem ismertem Harryt, de olyan embernek tűnt nekem, aki szívesen bemártja a másikat a jobb előmenetel érdekében. Mike eléggé zavartan tekintett rám, de amikor oldalra biccentettem a fejem és rájött, hogy miért húztam el, csak mosolygott.

- Mióta ül ott? - kérdezte meg rögtön.

- Nem tudom, csak most vettem észre. - vontam vállat.

- Nagyon remélem, hogy nem látta. - sóhajt fel, én meg egy csapásra dühös leszek.

- Reméljük. - hangon sokkal emelkedettebb, mint azt szerettem volna. Akkor is mérges vagyok most Mike-ra, ha tudom, hogy a saját érdekünkben nem szabad kiderülni-e a viszonyunknak. - Mindjárt jövök.

Felálltam és a mosdó felé indultam. Azonban az ajtóban valaki megállított.

- Szia. - jött a rekedt hang, ami egyre ismerősebben csengett.

- Hello. - nem akartam vele jó pofizni.

- Mi járatban erre? - egyértelmű volt számomra, hogy az egészet látta.

- Munka vacsora. - vontam vállat.

- Munka vacsora? - kételkedve ismételte meg az előző szavaimat egy kérdés formájában.

- Igen.

- És velem mikor fogsz eljönni egy ilyen vacsorára? - ha zsarolni kezd, én esküszöm, hogy felpofozom.

- Nem tudom.

- Mondjak én időpontot? Mert van egy olyan érzésem, ha rajtad múlik a dátum a soha határára kerülne. - eléggé jó észrevétel.

- Okosabb vagy, mint gondoltam. - forgattam meg a szememet.

- Kedves. Miért jobb, ezzel a nyálgéppel lenni, mint velem? - majdnem félrenyeltem, amikor ezek a szavak elhagyták a száját.

- Nem magyarázkodom neked és különben is, nem is ismerlek. - fordultam volna meg, de elkapta a csuklómat és visszatartott.

- Akkor ismerj meg, mondjuk pénteken? Munka után?

- Addig nem állsz le, míg bele nem egyezem, ugye? - ismertem az ilyen férfiakat és nem szerettem őket.

- Jó meglátás. Szóval?

- Legyen, de egy vacsora és békén hagysz. - nyújtottam felé a kezem.

- Legyen cicám. - rántott magához közel, majd a fülembe suttogta szavait, túlzottan is érzéki hatást keltve bennem. Azonnal úgy éreztem, mintha nem lennék a saját testemben. Valamiért minden alkalommal ezt váltotta ki belőlem, ha túl közel került.

Amikor már visszafelé sétáltam, láttam, hogy Harry Mike mellett áll és eléggé haragos képpel néznek egymásra. Innen azonban nem hallottam, hogy miről beszélnek. Amikor melléjük értem, Harry szúrós tekintettel távozott.

- Mi volt ez? - kérdeztem meg azonnal.

- Semmi. - a legjobb válasz, gratulálok.

Azt hitte hülye vagyok és süket. Egyetlen mondatot hallottam csak Harry szájából mielőtt elment. Az alapján elég valószínű, hogy a munka vacsora álláspontomat egy percre sem vette be.

A tűzzel játszol.

3. fejezet - Igaz és érett.

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.
Remélem mindenkinek tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Kendra

- Az mi? - ijedten kaptam a fejemet az ajtó irányába, a hirtelen jött ismerős hangtól, ami megtörte az időközben rám telepedett csendet. Mióta a csokor megérkezett és rájöttem, hogy Harry Styles eléggé nyílt lapokkal játszik, ami a szándékait illeti, nem is foglalkoztam vele. Csak a munkába temetkeztem és észrevétlenül elszállt az idő felettem. Mike állt az iroda nyitott ajtajában és a kezével az ablakban pihenő rózsákra mutatott.

- Egy csokor rózsa. - vontam vállat és tovább olvastam a büntetőjogi törvénykönyv x-edik bekezdését, amit eddig nem sikerült teljes mértékben értelmeznem.

- Azt én is látom, de hogy került ide? - mire ismét felnéztem már előttem állt és felhúzott szemöldökkel szinte követelte a válaszadásomat. Milyen jó dolog, hogy alig egy napja ígérte meg nekem, hogy nem fog több féltékenységi jelenetet rendezni oktalanul. Sokáig tartott, mondhatom.

- Szerinted hogyan? Kaptam, ezért van itt. - egyre jobban idegesített a viselkedése. 

- Miért beszélsz velem ismételten ilyen stílusban?

- Pontosan a te viselkedésed miatt. Úgy emlékszem, hogy tegnap megbeszéltünk valamit este. Nem? - ekkorra már az ablak felé fordulva beszéltem hozzá. Annyira ideges voltam, hogy féltem a tetteimtől. Sokszor elvesztem a fejem és olyankor nem állok jót magamért, bárkiről is legyem szó. A balesetem teljesen megváltoztatott. Nem voltam többé a félénk és naiv kislány. Tisztában voltam vele, hogy az élet múlandó, egyszer csak elszáll és nem lesz többé. Az emberi faj kegyetlensége sem volt ismeretlen számomra, így megfogadtam magamnak, hogy előbb magamat mentem, nem fogok meghunyászkodni senki ember színe előtt és ehhez tartom is magam. Ha én nem, akkor mégis ki fog kiállni értem? A válasz pofon egyszerű és kézenfekvő. Senki az ég világon.

- Nem csinálok semmit, csak egy egyszerű kérdést tettem fel neked. - láttam rajta, hogy totál ideges, miközben levetette magát a bőrfotelébe.

- Ha annyira égető a kérdés számodra, akkor Stylestól jött a csokor. - tudtam, hogy a küldőfél személyére kíváncsi annyira.

- Minek küldözget ő neked rózsákat? - fordult felém és a tekintete szabályosan lángolt.

- Fogalmam sincsen, egyszerűen csak gratulált a tárgyaláson nyújtott munkámért.

- Milyen udvarias. - horkant fel.

- Igen, az.

Ezek voltak hozzá az utolsó szavaim. Befejezettnek tekintettem ezt a témát, nem voltam hajlandó többé ezzel foglalkozni egy percet sem. Érett már Mikenak egy alapos fejmosás és, ha így folytatja, akkor záros határidőn belül meg is fogja kapni. Inkább újból a törvénybe temetkeztem, ami nem volt egészen világos számomra. Újra és újra elolvastam a sorokat és minden egyes alkalommal ugyan azon a mondaton akadt meg a szemem. Nem létezik bűntény indíték nélkül. Mi lehetett Kevin indítéka? Mi vitte rá, hogy annyi nőt meggyilkoljon? 

- Ha gondolod elmehetsz, hisz már két órája lejárt a munka időd. - fél óra néma csendben ülés után először szólt hozzám.

- Még van egy-két elintézni valóm. - a haragom további megléte miatt, nem néztem rá a válaszom közben.

- Igen? És mi lenne az? - tudtam, hogy csak pillanatok kérdése és fölöttem fog állni.

- Muszáj találnom valamit, ami még inkább ellene szól. Kellenek azok a kiskapuk, a súlyosbító körülmények a bűncselekménye hatáskörében. Biztosra akarok menni, hogy lecsukják, hogy nem fog elsétálni, mint aki nem tett semmit. - éreztem, hogy ismételten dühös leszek és mielőtt észbe kaptam már újra a fehér szoba falai között voltam, talpig fehérben, összekötözött kezekkel.

***

- Key. - ismét itt volt, hallottam. Nem őrültem meg. Miért lenne ennyire valóságos minden, ha csak az agyam hiteti el velem Bell jelenlétét?

- Key. - éreztem a leheletét a fülemben, ahogy lassan és érthetően kiejtette a nevemet ajkai közül.

Ahogy megfordultam valójában ott állt mögöttem, épen és sértetlenül. Abban a ruhában, amiben utoljára még láttam őt.

- Mi folyik itt? - hangom hisztérikussága már meg sem lepett. Kit akarnék vele álltatni? Magamat? Nem menne, hisz egy elmegyógyintézetben voltam.

- Minden rendben lesz. - annyira ködös volt a megjelenése, nem volt teljesen szilárd, de átlátszó sem. Ami viszont a legjobban zavart, hogy nem volt itt fizikailag, nem tudtam megérinteni őt. Kellett az ölelése, attól kellett volna, hogy megnyugodjak, de nem volt rá képes, soha többé.

- Miért vagy ebben olyan biztos Bell? Semmi sem lesz már a régi. Nem vagy itt és nem is leszel többé. - ültem le az ágyra, ahova ő is látszólag mellém ült, de csak alattam volt besüppedve a matrac, alatta semmi sem változott, mert ott sem volt.

- De hisz itt vagyok veled, örökre itt leszek, ott bent. - a szívemre helyezte a kezét és most először éreztem a jelenlétét ténylegesnek, talán majdnem emberinek.

- Itt kellene lenned. Együtt kéne szórakoznunk. Veled kéne kibeszélnem a pasikat, hogy éppen melyik csalt mosolyt vagy könnyeket a szemembe. Mert ezt teszik a legjobb barátok. - sírás, már megszoktam, minden napos lett azóta, hogy nem volt többé.

- Megteheted most is. - mosolyodott el.

- Meg? De meddig fogom még magam álltatni azzal, hogy valóban te vagy az? - mostanra tisztában voltam vele, hogy ez nem normális, nem kéne itt lennie, hisz halott.

- Miért ki lennék? Látsz, nem? Beszélsz hozzám, nem?

- Nem veled beszélgetek, hanem a tudatalattim kivetülésével, mert nem vagy más, csak egy elmetrükk, csak egy könnyítő tényező, ami pokolian nem működik. Napról-napra rosszabb és fájóbb, hogy kísértesz. - ordítottam, ahogy a torkomból kifért, mert megakartam szüntetni az agyamban tomboló őrületet. - Takarodj.

- Fogjátok le. - néztem Bellt, ahogy ezek a szavak elhagyják a száját, de a hangja nem volt a sajátja.

Éreztem, ahogy felemelnek és az ágyra fektetnek, majd a szíjak ismerős kattanó hangja is jelezte, hogy ismét lekötöztek. Majd a várt szúró érzés a nyugtatót jelentette.

***

- Kendra? - legyezett előttem Mike. - Itt vagy? Minden oké?

- Persze. - ráztam meg a fejem és gyorsan letöröltem a még meg nem született könnyeimet. Mike ismerte a múltam egy részét, de nem szerettem, ha gyengének és sebezhetőnek lát.

- Miért nézed a büntetőjogi törvénykönyvet, ha a súlyosbító körülményekre vagy kíváncsi?

- Igazából nem azért. Az indítékra vagyok kíváncsi. Miért tette ezt? Mit vitte rá erre? - szinte csak hangosan gondolkoztam.

- Ezek az emberek elmebetegek, az indítékuk egyszerű, azért tették, mert nem épelméjűek. - valahogy magamról is ezt gondoltam. Nem tetszett az irány, ami felé mostanában haladtam. Egyre többször jutottak eszembe a régi emlékek, amik egyre valóságosabbá váltak. Tudtam, ha ezt így folytatom a saját szakadékomba zuhanok ismét, amiből talán soha többé nem juthatok ki.

- Ez túl evidens, ennyire nem egyszerűek a dolgok Mike, valami mindig van a felszín alatt, egy régi sérelem, egy szerelem, egy emlék, vagy épp egy család, ami nyomást gyakorol rád, elvár dolgokat, hogy cselekedj.

- Nem is mondasz hülyeséget. Kikérem Robertsék összes telefon beszélgetését. - meglepett, hogy hallgatott rám.

- Rendben.

Mike sürgött-forgott, amikor a telefonja megcsörrent az asztal közepén. A tekintetét látva nem rajongott a hívófélért.

- Remek. - ejtette ki a szavakat, majd a füléhez emelte a fekete készüléket. - Igen? Miben segíthetek? Természetesen. Mikor? Most? Még bent vagyok, oké gyere.

- Ki volt az? - kérdeztem meg, amikor letette.

- Csak ez hiányzott. Várj, mondtál valamit? - meg sem hallotta a kérdésemet.

- Igen, arra lettem volna kíváncsi, hogy ki zaklatott fel ennyire?

- A csokrod küldője. - vont vállat, majd szabályosan ledobta a telefonját az asztalra.

- Mi? Harry? És mit akart?

- Ő. Át akar jönni, valamit megbeszélni. - egyértelmű volt, hogy miattam annyira ideges. Nem akarja a közelemben tudni, ez világos volt. Csak azt nem tudtam, hogy miért?

- Miért vagy vele ennyire ellenszenves?

- Nem kedvelem a fajtáját ennyi. - a váll vonogatás kezdett az agyamra menni.

- Miről beszélsz?

- Tudod mit jelent az a kifejezés, hogy a pénz beszél? - tetszett, hogy hülyénk néz.

- Még szép, hogy tudom. - forgattam meg a szemeimet.

- Nem úgy értettem. Ő olyan ember, aki annak az álláspontját véli helyesnek, aki többet fizet.

- Micsoda? - eléggé le voltam döbbenve.

- Nem minden ügyvéd áll a jó helyen.

- Ez nem lehet igaz. - szinte éreztem, ahogy felmegy bennem a pumpa.

- Sajnos az, igaz.

- És mennyire érett gondolkodás.

Nem akartam jelen lenni a beszélgetésük alatt, így tíz perc beszélgetés után, úgy döntöttem, hogy ideje mennem. A hall ajtajában viszont pont azzal a személlyel sikerült összefutnom, akivel a legkevésbé sem kívántam.

- Á Kendra, de jó, hogy újra látlak. - széles mosoly terült el arcán, amitől vonásai egycsapásra gyermekivé váltak.

- Úgy szint, de ha félreállnál mennék.

- Hová sietsz annyira? Azt reméltem, hogy megejtesz velem egy találkozást. - már a feltételezést sem értettem.

- Nem áll szándékomban.

- Miért nem? - egy lépést tett előre, amitől a távolság semmivé lett, szinte nekem simult.

- Vannak fontosabb dolgaim is.

- Megértem, de remélem egyszer szánsz rám is időt a napi rendedben. - szabályosan a hideg rázott, amikor a csípőmet érintette.

- Talán.

Végre elsétált mellettem, de nem telt sok idő mire utánam szólt még utoljára.

- Csak is a pirosat, semmi mást.

Nem értettem, hogy mire értette az utolsó mondatát. Majd lenéztem a lábamra, amin most egy fekete darab volt, nem a múltkori piros. Talán az a magassarkú lesz a vesztem, éreztem.

2. fejezet - Karizmatikus.

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, remélem mindenkinek tetszeni fog továbbra is.
Jó olvasást kívánnék hozzá.
Várom a véleményeteket!

Esther xx
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Kendra

- Az első számú bizonyíték hiányában a tárgyalást elnapolom egy későbbi időpontban. A tanú vallomása rögzítésre került és a továbbiakban is érvényes. A vádlott kihallgatása ebben az esetben a következő tárgyalásra tolódik. Köszönöm mindenkinek a részvételt, találkozunk a későbbiekben. - hallgattam a bíró utasításait, majd a kalapáccsal lesújtott, ami éles hanggal jelezte, hogy a tárgyalást berekesztette. A férfi arcán, aki előtte foglalt helyett egy széles, de önelégült mosoly terült végig, míg felsegítették és a kijárat felé kísérték a biztonsági őrök. Képeken láttam már, de élőben ezelőtt még egyszer sem. Folyamatos pletykák és legendák keringtek róla, az egyik legnagyobb maffia család új üdvöskéjéről Kevin Robertsről. Elsődlegesen a nemi erőszak és a gyilkosságok miatt ítélték el, de sokkal több bűnt követett el, amik bizonyára többnyire még rejtve vannak, a felszín alatt. A tárgyalás előtt egy héttel olvastam el a családja mappáját az irodában, hogy képben legyek, de amit ott láttam szörnyű volt. Nem Kevin volt az egyetlen a családban, akit már elkaptak és börtönbe is zártak a tettei miatt. Az elmúlt évek legnagyobb sikere, pont az apja elkapása volt, aki nőkkel, drogokkal és mindenféle használati cikkekkel kereskedett, de ezek csak piti ügyek voltak a szervezetnek, amiben mozognak, jobban mondva, amit ők irányítanak. Ennek fejében, mindent megteszek annak érdekében, hogy Kevin rács mögé kerüljön, pontosan azokért a nőkért, akik rosszkor voltak rossz helyen és így ennek az elmebetegnek az áldozatává váltak. Nem hagyhatom, hogy még egy gyilkos szabad lábon távozzon anélkül, hogy megkapta volna a büntetését a tetteiért.

- Kendra, gyere. - szakította meg a gondolat menetemet Mike, ahogy beállt elém ezzel elállva a kilátásomat.

- Mindjárt megyek utánad, menj előre. - eléggé utasítóra sikeredett a hangszínem, de nem foglalkoztam jelen pillanatban Mike érzéseivel. Hosszú ideje kerülgettük már egymást ahhoz, hogy ne kapja fel a vizet egy-egy rosszul elejtett szavam miatt.

- Rendben, de ne maradj sokáig. - nem tudom, hogy ezt miként értette, de időm sem volt megkérdezni, mert felpattant mellőlem és már a hatalmas fa ajtó felé közeledett, ami a kijáratot testesítette meg.

Amint a vádlottat elvezették én is felálltam és az ajtó felé vettem az irányt. Ekkora tűnt csak fel, hogy rajtam kívül már senki sem tartózkodik a teremben. Furcsa szokásom volt, de most is, mint minden egyes alkalommal megfigyeltem minden mozdulatát. Nem stimmelt valami ezzel a pasassal, túl pozitív volt, túl optimista, mintha tudná, hogy ebből ő fog kijönni győztesül. Kezdett egyértelművé válni számomra az apró kis részletekből, hogy az elsődleges bizonyíték talán még sem véletlenül hiányzott. De addig nem nyugszom míg ki nem derítem, hogy mi folyik itt. Ebben az egészben a központi személy nem más, mint Harry Styles.

A lábam éppen, csak átlépte a tárgyaló terem küszöbét és kifordultam a folyosóra, amikor megláttam őt, lazán a falnak támaszkodni, amint egy szőke nővel folytat elmélyült beszélgetést. Nyilván érdekfeszítő témát üthettek meg ezek ketten. Első látásra levettem, hogy a legnagyobb játékossal van dolgom, akit a világ a hátán hordott. Elsétáltam volna mellettük, ha a rekedt hang nem szól közbe.

- Hé, várj egy kicsit gyakornok. - döbbenten fordítottam a tekintetem felé és bizonyossá vált, hogy valóban hozzám intézte leereszkedő szavait.

- Tessék? - emelkedettebb hangon szólaltam meg a kelleténél.

- Ne haragudj, ha megbántottalak a megjegyzésemmel, de nem volt alkalmam bemutatkozni, így más megoldást nem láttam arra, hogy leszólítsalak. - ekkor tűnt csak fel, hogy a másik nő felszívódott.

- Természetesen.

- Úgy gondoltam, hogy kötelességem. Harry Styles vagyok. - nyújtotta felém a kezét, nem volt a szívem csücske, ezt már elsőre levettem, de mivel nem voltam udvariatlan, így elfogadtam a gesztusát.

- Kendra Wood.

- Örülök, hogy megismertelek és ha nem haragszol meg, akkor megjegyezném, hogy tehetséges vagy. Lenyűgöztél a tanúnak feltett kérdéseiddel. - most először fordult elő velem, hogy a szavaiból nem tudtam kivenni mire is gondol pontosan. Egyszerre volt gúnyos és őszintén rajongó is.

- Köszönöm. Ha nem haragszol, én most mennék. - vetettem felé egy eléggé erőtlenre sikeredett mosolyt.

- Persze. - mosolyodott el.

Ahogy a folyosón haladtam végig egyértelműen éreztem magamon égető tekintetét. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, a jelenlétével, a személyiségével. Egyszerűen lekötött, de ugyanakkor érzéketlen is voltam egyszerre az irányába. Minden esetre érdekes volt a helyzetem vele kapcsolatban.

Természetesen Mike mogorva képpel fogadott, amikor beszálltam mellé a kocsijába. Nem szólt egy szót sem, csak elfordította a gyújtásban a kulcsot és már ki is tolatott a parkolóból. Szokásomhoz híven most sem bírtam sokáig a szótlanságot, főleg, hogy itt duzzogott mellettem.

- Neked meg mi bajod? - fordultam felé egy váratlan pillanatban, amitől rendesen meg is ugrott.

- Megakarsz minket ölni? - fordult felém és valóban rosszallóan tekintett rám.

- Nem állt szándékomban.

- Nekem pedig nincsen semmi bajom. - vezette vissza az útra a figyelmét.

- Szerintem meg van, ha engem kérdezel. - vontam vállat, de valójában rettentően zavart a mostani viselkedése. Teljesen úgy viselkedett, mint egy féltékeny idióta.

- Nem kérdeztelek. - köpte nekem a szavakat, mire az én agyam pedig teljesen elpattant.

- Na jó nekem ebből elegem van, tegyél ki, most. - nyomatékosítottam a most szóval, hogy egy percet sem vagyok hajlandó vele tölteni.

- Dehogy teszlek.

- Mike, tegyél ki azt mondtam. Ne is várd, hogy ma nálad alszom. - emeletem fel a hangomat.

- De hisz megígérted. - háborodott fel, akárcsak egy tizenéves, aki nem lett elengedve a legközelebbi házibuliba, ahol majd kellőképpen összehányhatja magát.

- Változnak a dolgok, a nap elején te sem voltál gyökér és nézz oda, most mi vagy? - fintorogtam rá.

Azonnal megállította az autót. Nem mertem ránézni, mert magam is tisztában voltam vele, hogy túlzás volt a legutóbbi mondatom.

- Kendra, mi ez a stílus? Nem szoktál velem így beszélni. - helyezte az egyik tenyerét a combomra.

- Mike, nem tudom, hogy mit vársz tőlem? Nem vagyunk együtt, de te még is úgy viselkedsz, mint egy féltékeny pasi, aki a barátnőjét félti. Miért van ez? - néztem rá most először azóta, hogy leparkoltunk.

- Figyelj, tudod, hogy mi a helyzet kettőnkkel. Amíg gyakornok vagy nem lehet közöttünk semmi, ezt már megbeszéltük, de nem jelenti azt, hogy ne lennél nekem fontos és ne éreznék irántad valamit.  

- Hogy mondtad? - felhúzott szemöldökkel meredtem rá.

- Jól hallottad és most fejezd be a hülyéskedést és gyere át éjszakára. - hajolt közelebb, olyannyira, hogy majdnem összeért az ajkunk.

- Egy feltétellel.

- Mi lenne az? - kérdezett vissza egy mosollyal a szája szegletében.

- Ha többé nem csinálod ezt.

- Soha. - ismerős érzésként köszöntöttek az ajkai, de valami megváltozott benne, de hogy micsoda arról fogalmam sincsen. A gondolataim azonnal más irányba kezdtek kalandozni és az irány mivoltja egyáltalán nem volt kifizetődő számomra.

***

Másnap Mike irodájában ültem és az állítólagos első számú bizonyítékról olvastam, ami hirtelen nem volt sehol a tegnapi tárgyaláson, pedig itt az áll, hogy több, mint fél éve foglalták le. Túl sok volt ebben az ügyben a véletlen egybe esés. A következő pillanatban meghallottam a kis telefonon a hangszórót, amint a nevemet mondja Mike titkárnője.

- Kendra, Kendra.

- Igen? - nyomtam le a gombot, amivel ő is hallhat engem.

- Kijönnél egy percre?

- Természetesen. - válaszoltam, majd ki is szálltam a székből és az ajtó felé közeledtem. 

Nem igazán hittem a szememnek, amikor egy sapkás srác állt előttem az egyik virág üzlet szimbólumával a ruháján és bugyután mosolygott rám.

- Kendre Wood? - ejtette ki a nevemet.

- Igen, én vagyok.

- Ezt önnek hoztam. - nyújtotta át a hatalmas vegyes virág csokrot, amit a kezében tartott mostanáig.

- Köszönöm. Kitől jött? - kérdeztem rá.

- Azt nem tudom, de van benne kártya. - mutatott a piros borítékra a virágok között, majd semmi szó nélkül sarkon fordult és eltűnt a sarkon.

Nem foglalkoztam Lizzel különösebben, amikor faggatózni kezdett, csak vissza mentem az irodába és a virágokat csodáltam. Különös volt nekem a kártya, főleg a színe. Miért piros? A választ azonban hamar megkaptam, az üzenet formájában.

Felettébb érdekes vagy piros cipős lány. H. xx

Nem sokat kellett gondolkoznom azon, hogy ki lehetett az. Egyértelmű volt, hogy a H, Harryt takarta. Már csak azt nem tudtam, hogy miért voltam neki annyira érdekes. Nekem is egyértelműen volt róla véleményem, de tegnap óta csak egyetlen egy szó kavargott bennem vele kapcsolatban. 

Karizmatikus.

1. fejezet - Semmiség.

Ez a nap is eljött. Bele kezdek akkor hivatalosan is az új történetbe. Remélem mindenkinek tetszeni fog és ezt is sokan fogjátok majd részről részre követni. Nem húzom tovább az időt üres fecsegéssel, csak jó olvasást kívánnék hozzá. Osszátok meg velem a véleményeteket róla feltétlen, hogy tudjam mik a reakciók. Köszönöm.

Esther xx

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Kendra

Enemy In My Bed

Nem hiszem el. Az első igazi tárgyalásom. Mint egy kislány, aki a szülinapja miatt reggel kiugrik az ágyából, pont úgy csináltam, amikor reggel az óra hatra váltott és megszólalt a szokásos reggeli zene, ami ébresztő gyanánt szolgált nekem már hosszú hónapok óta. Mint még soha, kipihenten rúgtam le magamról a súlyos anyagból megálmodott paplant és valóban ujjongva botorkáltam el a fehér kis ajtóig, amely mögött a fürdőm volt található. Nem volt nagy lakásom, sem luxus körülmények, de határozottan az enyém volt és szerettem is. A gyakornoki fizetésemből ennél jobbat nem engedhettem meg magamnak, de sosem voltak nagy igényeim, akkor sem, ha gazdag családból származtam is. A szüleim folyton nyaggattak, hogy küldenek nekem pénzt, hogy legalább a lakbért hagy fizessék ki helyettem, de egyiket sem engedtem meg nekik, fel sem merült bennem ennek a lehetősége. Nem szerettem, ha mások fizettek helyettem, akkor sem, ha a szüleim voltak azok. A saját lábamon szerettem állni és megtanulni mindent a nagybetűs életből, mert alig fél év múlva én is ügyvéd leszek és végleg abba hagyom az iskolát. Szerettem a tárgyalásokat, hogy a bűnös megkapta méltó büntetését a tettei okán, talán a saját életemet ért igazságtalanságok végett. A pálya választásom minden volt, csak puszta véletlen nem. Egy számomra fontos személy meghalt és a gyilkosa azóta sem kapta meg érte az elképzelt jutalmát, szabadon távozhatott, míg én hónapokat töltöttem különböző intézmények falai közé bezárva, csak azért, hogy én vigyem el a balhét helyette. Sosem fogom elfelejteni azt az éjszakát, az utolsó egymáshoz intézett szavainkat, majd a fényszóró vakító csóváját és a nagy fekete ürességet, amit magával hozott. A mellkasomban éktelenkedő fekete lyuk sosem szűnt meg teljesen létezni, mindig emlékeztetett, hogy mit veszítettem. Mennyivel lettem kevesebb és mi az a dolog, amit sosem kaphatok vissza. A legjobb barátnőmet, a testvéremet, Bellt. Néha azt kívánom bárcsak újra az őrület határán táncolnék, mint akkor. Csak egy kicsit látnám őt és beszélhetnék vele, hogy megmondja ne vezess olyan gyorsan, mert baj lesz belőle. Én csak szokásosan legyintenék, hogy ne legyen túlaggódó, mert nem tesz jót a tökéletes arcának. De csak egy lidérc lenne, nem a valóság, nem ő.

A zuhany alatt a feltett kérdéseken gondolkoztam. Tisztában voltam a bűncselekménnyel. A pasi több nőt megerőszakolt, majd megfojtotta őket. Sosem értettem, hogy mi visz rá valakit ilyen cselekedetekre. Bizonyára valami lelki sérelemmel áldotta meg a sors, amiért ennyire eltorzult a személyisége. A gyakornoki éveim alatt megtanultam, hogy millió meg egy ember él a földön, akiknek semmi sem szent és sérthetetlen, de legfőképp az emberi élet nem. Gond nélkül irtottak ki családokat és tettek el az élők sorából embereket szemrebbenés és megbánás nélkül. Viszont isten nem ver bottal, mindig megkapták a büntetésüket, amit megérdemeltek. Lehet, hogy furán fog hangzani a számból, de szerény véleményem szerint, aki kioltja egy másik ember életét az ugyan azt érdemelné. Szóval nem vagyok a halálbüntetés ellen, ha lehetne újra törvénybe iktatnám, akkor is, ha vannak bökkenői. Nem véletlenül törölték el, mert sajnos a rendszer kiszámíthatatlansága itt is jelen volt, ahogy szinte mindenben, amit emberek irányítanak és végeznek. Az ember nem tévedhetetlen, igen is hibázik, olykor hatalmasakat. Az ártatlanok jogtalan elítélése a halálbüntetésnél volt a legsúlyosabb, mivel ez az eljárás volt az abszolút visszafordíthatatlan mind közül. Sokszor derült ki évek múltán, hogy a kivégzett személynek köze sem volt az esethez és a tettes azóta is vígan éli mindennapjait, miközben halottnak kellene lennie. De a százszázalékos bizonyításnál előtérbe hoznám ezt a büntetőjogi fajtát.

Az elmélkedés befejezése után nem volt más dolgom, mint felöltözni és útnak indulni, életem első igazi általam vezetett tárgyalására. Kissé tartok is az egyedüli kihallgatástól, de mindent megfogok tenni annak érdekében, hogy a gyanúsított elszólja magát és önként, a saját tudta nélkül leplezze le magát, mert ez egy jó ügyvéd ismérve. Szokásos fekete ceruzaszoknyámba bújok, a hozzá passzoló fehér selyem inggel és a fekete blézerrel, amit a piros magassarkúmmal dobok fel némiképpen, hogy ne legyen annyira sivár és egyhangú a megjelenésem. A hajamat szoros kontyba fogom a fejem tetején és a táskámat magamhoz véve, hagyom el a kicsiny lakásomat. Szokásos módon útba ejtem a ház aljában található kis családi kávézót és egy jó erős reggel indító feketével a kezemben fogok egy taxit, ami majd a bíróság épületéhez visz engem, némi ellenjuttatás fejében. A monumentális épületek foltokként mentek el mellettem, ahogy a taxi oldalsó ablakán néztem ki. Mindig is szerettem nézni az engem körülvevő tényezőket, az embereket, akik épp munkába siettek, az épületeket, amik nem feltűnően ugyan, de évről évre változtak meg és a természetet, ami rohamos gyorsasággal fejlődött és tűnt el az emberi kéz monya miatt. Ez a fajta tanulmányozás is segített a munkámban, egyre jobban kiismertem az embereket és mára gond nélkül mondtam meg, ha valaki hazudott. A gesztusaiból mindent levettem, ahogy megrándította a szemöldökét szinte észrevehetetlen módon, ahogy a kezeit tördelte idegességében. Ilyen volt az ember, a saját ártatlan gesztusai árulták el, amiről talán maga sem tudott soha sem. 

A bíróság épülete előtt azonnal megpillantottam Mike-ot, aki mellé ki voltam helyezve, mint gyakornoki ügyvéd, ő volt a fő, aki gyakorlatilag engem tanított már több éve. Azonnal heves integetésbe kezdett, amint meglátott. Érdekes volt a fülig érő mosolya, ami szinte csak akkor díszítette férfias arcát, ha velem találkozott. Ahogy oda értem átkarolta a derekam és egy hosszú puszit nyomott az arcomra. Olykor meglepett a közeledésével, nem igazán lehetett rajta kiigazodni, valamikor teljesen közömbösen viselkedett velem, valamikor pedig úgy tett, mintha a barátnője lennék. Amolyan se veled, se nélküled kapcsolatban voltunk lassan két éve. Egy átbulizott éjszaka után sikerült lefeküdnünk egymással, azóta is sokszor találtam magam vele intim helyzetekben, akkor is, ha tudtuk mind a ketten, hogy ez szabály ellenes és az állásunkba is kerülhetne a dolog.

- Csinos vagy. - suttogta a fülembe alig hallhatóan.

- Köszönöm, te sem panaszkodhatsz, ez az öltöny roppant elegáns. - szórakoztató volt húzni az agyát a kimért hangnemmel, mert köztudottan utálta a szakmai és tárgyilagos megfogalmazásokat.

- Ezt inkább hagyd abba, majd a tárgyalóteremben brillírozhatsz eminens kisasszony. - forgatta meg a szemeit, miközben az ajtó felé irányított, hogy ideje bemennünk.

- Nem is tudom, hogy ki tanított erre a viselkedésre. - löktem meg a vállát, minek következtében arrébb kellett volna lépnie, de izmos alkata miatt meg sem mozdult.

- Én aztán meg végképp nem. - nevetett fel, majd belökte a bíróság súlyos fa ajtaját.

Bent a megszokott látvány fogadott, ugyanis nem most először jártam itt. A falakat félig lefedő fa burkolat csodás volt és látszott rajta mennyit foglalkoznak vele, hogy az állapotát meg is őrizzék. A 13-as tárgyaló teremhez sétáltunk, ahol mások két ember várakozott a bejutásra. Gondolom a vádlott ügyvédjei, akik őt képviselik, vagyis a védelem. Egy húszas évei végén járó férfi és egy harmincas nő fordult felénk. A férfi végig vezette rajtam a tekintetét és a cselekedete végén még megkoronázta a bámulását egy ajak harapással. Ha akartam volna se tudtam volna letagadni, hogy rám is nagy hatással volt a hosszú rendezetlen barna fürtjeivel és tökéletes megjelenésével. Ha tehettem volna még óráig bámultam volna szótlanul, míg meg nem untam volna.

- Örülök, Harry Styles. - nyújtott kezet Mike-nak, aki azonnal fogadta is a gesztust.

- Mike Lamberg. - valamiért neheztelő volt a hangja, talán ismerte korábbról az idegent?

Amikor velem kezet foghatott volna Mike megragadta a derekamat és a tárgyalóterembe vezetett egyetlen szó nélkül. Éreztem Harry égető tekintetét a hátamon és már akkor ott tudtam, hogy nagy bajban vagyok.

- Mi volt ez? - kérdeztem meg Mike-ot, amikor a helyemet elfoglaltam.

- Még is mire gondolsz? - kérdezett vissza, mintha nem tudná, hogy mit kérdeztem az imént.

- Tudod te azt nagyon jól, hisz tudomásom szerint nem vagy hülye. De szólj, ha tévedek.

- Nem akarom, hogy a közeledben legyen, ennyi. - vonta meg a vállát és az említett személy felé nézett, aki a másik oldalon foglalt helyet.

- Miért?

- Veszélyes, kihasználna és tönkre tenne. - rám sem nézve adta meg válaszát, amit a világon a legjobban gyűlöltem, olyan volt, mintha nem venné a fáradságot, hogy rám nézzen, amikor hozzám beszélt.

- Hagyjuk ezt. Egyébként sincs jogod bele szólni, hisz nem vagyunk együtt. Vagy tévedek? - reméltem, hogy végre mond valamit a kettőnk viszonyáról, mert eddig semmit sem tudtam kiszedni belőle.

- Nem, nem vagyunk. - nem erre a válaszra vártam.

- Nem.

Lenyűgöző, karizmatikus, lebilincselő és profi. Talán ezzel a pár szóval tudnám jellemezni azt a jelenséget, ami a szemem előtt zajlik. Gyakornoki pályafutásom alatt sok mindent láttam, sok emberrel találkoztam és sosem hittem, hogy az utolsó tárgyaláson fogom megpillantani a tökéletességet. Mindenkit lebilincselt a mély, rekedt hangja, ami bársonyként vonta körbe a teret. Minden szavát ittad, mint a legfinomabb bort, epekedve még egy hűsítő kortyért, még egy szóért, hogy utoljára halld édes hangját. Azonnal azon gondolkoztam, miként szólhat nevetése? Hangosan kacag vagy halkan kuncog inkább? Mindennél jobban hallani akartam. Az egész tárgyalás alatt, csak a profilját láttam, de így is egyértelmű volt férfias sármja, ami keveredett egyfajta kisfiús beütéssel. Egy pillanatig tartott, mikor felém fordult, de megállt az idő, amikor zöld íriszei találkoztak az én barnáimmal. Felém villantott egy gyors mosolyt, majd a pillanat elszállt, ahogy jött, sehol sem volt már. Semmi másra nem tudtam figyelni, csak rá, Harry Styles-ra.