Prológus

Sziasztok!

Mivel a Prológust már megírtam, azt is közzé teszem, de a blog tényleges indulásának dátumát még nem tudom, lehet, hogy néha lesznek részek, attól függően, hogy éppen lesz-e időm írni.
Pontos indulás azután várható, ha valamelyik aktuális blogom bezárja kapuit.
Köszönöm a türelmeteket, addig is, ha tetszik iratkozzatok fel a blogra.

Esther xx
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Key. - lengette meg Bell a szemem előtt kicsi kezeit. Imádtam őt, szinte a testvérem volt, míg valódi, vér szerinti testvéremmel évek óta nem beszéltem. Bell a gimnázium első napjától a legjobb barátnőm, már négy éve töretlenül. A szöges ellentétem, mint kinézetre, mint személyiségre, de tökéletesen kiegészítettük egymást. Mindig visszatérített a helyes útra, ő volt a józan eszem a káosz közepén, amibe általában taszítottam magam.
 - Igen? - fordultam felé, de válasz helyett, csak egy nagy, éles fénycsóvát láttam, majd hatalmas csattanással minden elsötétült előttem.
Napokkal később tértem magamhoz egy kórház szokásos kórtermében. A fájdalom azonnal jelentkezett a fejemben, ahogy felnyúltam megéreztem benne a kapcsokat. Az egész fekete üresség képekkel töltődött meg és beugrott minden. Az autóbaleset, a fény és Bell. Bell, hol van Bell?
 - Kicsim, Kendra, hogy érzed magad? - anyám síró hangja csapta meg a fülemet.
 - Bell? Hol van Bell, anya? - ejtettem ki a szavakat remegő ajkaim között.
 - Kicsim, Bell nem élte túl a balesetet. - hallottam, hogy mit mondott, de nem hittem a fülemnek.
 - Hogy mi? Nem, nem, nem. - zokogtam, míg felfogtam, hogy a legjobb barátnőm nincs többé. Meghalt, miattam.

A napok teltek, míg állapotom nemigen akart javulni, jobb lenni. Folyton Bellen kattogtam és arra vágytam bár én haltam volna meg helyette, hisz én vezettem. Neki semmi köze nem volt az egészhez, Ő volt a végképp ártatlan személy az egész balesetben. Leszámítva azt a barmot, aki a szembe sávban való közlekedést választotta aznap este. Tudtam, hogy az egész baleset kiváltó oka az a személy, aki szabálytalanul közlekedett, valami okból kifolyólag, de mégse tudtam kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy én tehetek róla. Ha akkor nem fordulok Bell felé és nem veszem le egy pillanatra az útról a tekintetem, most itt lenne velem és megmondaná, hogy mit ne tegyek. Az életem soha többé nem lesz a régi, a megszokott. Az üresség a mellkasomban állandósulni fog, egy személy hiányát jelzi, majd szüntelen, hogy örökké emlékeztessen arra, mit tettem.

Folyton nyomozók jártak hozzám, hogy kikérdezzenek. Mivel az állapoton nem engedte, hogy személyesen is megjelenjek a tárgyaláson, így a kórteremben mondtam el az ügyvédeknek a vallomásomat, attól kezdve, hogy elhagytuk aznap este a klub falait, ahol tartózkodtunk, addig, hogy a halált hozó fény megvakított. Az orvosi kartonjaimat vizsgálták nap-nap után, tudtam, hogy azt keresik fogyasztottam-e alkohol a baleset előtt, de nem találtak semmit. Teljesen józan voltam, ahogy Bell is, mint általában mindig. Nem kellett nekünk az alkohol ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Mindenem meg volt az örömre Bell személyében, de ismétlem, csak meg volt. Mivel nem voltam hajlandó enni, így két hét étlen-szomjan levés után az orvosom infúzión keresztül etetett, amiért kicseszett dühös voltam. Nem fogták fel, hogy nem viccből sanyargatom magam, nem akarok élni. Nem érdemlem meg, hogy itt legyek, míg Bell a föld alatt fog feküdni hosszú évek alatt, míg a teste teljesen el nem enyészik, és csak csont marad.

Mikor már jobban voltam kint ültem a kórház udvarán és a fával beszélgettem, pontosabban Bellhez beszéltem, aki sosem felelt nekem. Lassan biztos voltam benne, hogy elvesztettem a józan eszem, hisz a halott barátnőmhöz beszéltem, ha kellett, ha nem. Nem tudtam elfogadni, hogy nincs többé, így kreáltam magamnak egy képmást, egy hús-vér személyt, aki mindig mellettem ült, velem jött, ha távoztam és, aki némán nézett rám. Mozgott a szája, de sosem értettem, hogy mit mond.
- Miért teszed ezt velem? – üvöltöttem fel az éjszaka közepén és Bellhez beszéltem, aki z ágyam végében ült és szintén némán hozzám beszélt. – Bell kérlek, csak egy szót mondj, csak hagyják el a kibaszott hangok a szád, hogy halljam. Nem érted, hogy szükségem van rád?
Aztán lassan elenyészett, lemorzsolódott mellőlem, majd teljesen eltűnt a szellem, aki a szívemen ült és terhet rótt rá. Felfogtam, hogy megőrültem, főleg, amikor a pszichiáter közölte anyámmal, hogy traumám van. Hogy nem tudom feldolgozni a balesetet és Bell halálát, hogy az lenne a legjobb, ha egy szanatóriumba mennék, ahol kezelnének. Őrjöngtem és karmoltam, amikor átvittek. Hivatalosan is egy elme gyógyintézet fehér falai vettek körül. Nem lettem jobban, sőt az őrület a bezártságommal, csak fokozódott. Közveszélyes lettem és önveszélyes, míg le nem szedáltak és élő hullaként néztem a világra. De a hónapok múlásával én is jobban lettem, ahogy a tél nyárba váltott eljött egy jobb korszak, újra önmagam voltam, legalábbis egy halványabb képmásom.

Mivel a tárgyalásokra az állapotom miatt nem tudtam elmenni, így utólag értesültem a kiszabott ítéletről, ami a nagy semmi volt. A pasit, aki mint utólag kiderült belénk jött szabadon engedték, némi pénz büntetés fejében, sőt még én kaptam fél év felfüggesztettet, ami már letelt, mivel ezen idő alatt voltam a központ lakója. Sosem voltam annyira dühös, mint akkor. Anyám azt mondta, ha nem lettem volna olyan súlyos állapotban, még engem ültettek volna le, amiért Bell meghalt. Abban a pillanatban döntöttem, úgy, hogy amint leérettségiztem egyetemre megyek és jogot fogok tanulni, hogy törlesszek Bellnek, amiért miattam elvesztett mindent, törlesszek magamnak, amiért ebbe taszítottam magam, de legfőképp törlesszek annak a fasznak, aki szabadon távozott, míg egy embert megölt, engem pedig őrülté tett.

Így lettem évekkel később Kendra Wood az ügyvéd gyakornok, aki rosszabb dogot el sem követhetett volna, mint, hogy beengedi az életébe azt a személyt, aki a legrosszabb a számára. Beengedtem az ellenségemet az ágyamba, úgy hogy voltaképpen nem is tudtam róla ki is Ő valójában.