3. fejezet - Igaz és érett.

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet.
Remélem mindenkinek tetszeni fog.
Jó olvasást hozzá.
Várom a véleményeteket.

Esther xx
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Kendra

- Az mi? - ijedten kaptam a fejemet az ajtó irányába, a hirtelen jött ismerős hangtól, ami megtörte az időközben rám telepedett csendet. Mióta a csokor megérkezett és rájöttem, hogy Harry Styles eléggé nyílt lapokkal játszik, ami a szándékait illeti, nem is foglalkoztam vele. Csak a munkába temetkeztem és észrevétlenül elszállt az idő felettem. Mike állt az iroda nyitott ajtajában és a kezével az ablakban pihenő rózsákra mutatott.

- Egy csokor rózsa. - vontam vállat és tovább olvastam a büntetőjogi törvénykönyv x-edik bekezdését, amit eddig nem sikerült teljes mértékben értelmeznem.

- Azt én is látom, de hogy került ide? - mire ismét felnéztem már előttem állt és felhúzott szemöldökkel szinte követelte a válaszadásomat. Milyen jó dolog, hogy alig egy napja ígérte meg nekem, hogy nem fog több féltékenységi jelenetet rendezni oktalanul. Sokáig tartott, mondhatom.

- Szerinted hogyan? Kaptam, ezért van itt. - egyre jobban idegesített a viselkedése. 

- Miért beszélsz velem ismételten ilyen stílusban?

- Pontosan a te viselkedésed miatt. Úgy emlékszem, hogy tegnap megbeszéltünk valamit este. Nem? - ekkorra már az ablak felé fordulva beszéltem hozzá. Annyira ideges voltam, hogy féltem a tetteimtől. Sokszor elvesztem a fejem és olyankor nem állok jót magamért, bárkiről is legyem szó. A balesetem teljesen megváltoztatott. Nem voltam többé a félénk és naiv kislány. Tisztában voltam vele, hogy az élet múlandó, egyszer csak elszáll és nem lesz többé. Az emberi faj kegyetlensége sem volt ismeretlen számomra, így megfogadtam magamnak, hogy előbb magamat mentem, nem fogok meghunyászkodni senki ember színe előtt és ehhez tartom is magam. Ha én nem, akkor mégis ki fog kiállni értem? A válasz pofon egyszerű és kézenfekvő. Senki az ég világon.

- Nem csinálok semmit, csak egy egyszerű kérdést tettem fel neked. - láttam rajta, hogy totál ideges, miközben levetette magát a bőrfotelébe.

- Ha annyira égető a kérdés számodra, akkor Stylestól jött a csokor. - tudtam, hogy a küldőfél személyére kíváncsi annyira.

- Minek küldözget ő neked rózsákat? - fordult felém és a tekintete szabályosan lángolt.

- Fogalmam sincsen, egyszerűen csak gratulált a tárgyaláson nyújtott munkámért.

- Milyen udvarias. - horkant fel.

- Igen, az.

Ezek voltak hozzá az utolsó szavaim. Befejezettnek tekintettem ezt a témát, nem voltam hajlandó többé ezzel foglalkozni egy percet sem. Érett már Mikenak egy alapos fejmosás és, ha így folytatja, akkor záros határidőn belül meg is fogja kapni. Inkább újból a törvénybe temetkeztem, ami nem volt egészen világos számomra. Újra és újra elolvastam a sorokat és minden egyes alkalommal ugyan azon a mondaton akadt meg a szemem. Nem létezik bűntény indíték nélkül. Mi lehetett Kevin indítéka? Mi vitte rá, hogy annyi nőt meggyilkoljon? 

- Ha gondolod elmehetsz, hisz már két órája lejárt a munka időd. - fél óra néma csendben ülés után először szólt hozzám.

- Még van egy-két elintézni valóm. - a haragom további megléte miatt, nem néztem rá a válaszom közben.

- Igen? És mi lenne az? - tudtam, hogy csak pillanatok kérdése és fölöttem fog állni.

- Muszáj találnom valamit, ami még inkább ellene szól. Kellenek azok a kiskapuk, a súlyosbító körülmények a bűncselekménye hatáskörében. Biztosra akarok menni, hogy lecsukják, hogy nem fog elsétálni, mint aki nem tett semmit. - éreztem, hogy ismételten dühös leszek és mielőtt észbe kaptam már újra a fehér szoba falai között voltam, talpig fehérben, összekötözött kezekkel.

***

- Key. - ismét itt volt, hallottam. Nem őrültem meg. Miért lenne ennyire valóságos minden, ha csak az agyam hiteti el velem Bell jelenlétét?

- Key. - éreztem a leheletét a fülemben, ahogy lassan és érthetően kiejtette a nevemet ajkai közül.

Ahogy megfordultam valójában ott állt mögöttem, épen és sértetlenül. Abban a ruhában, amiben utoljára még láttam őt.

- Mi folyik itt? - hangom hisztérikussága már meg sem lepett. Kit akarnék vele álltatni? Magamat? Nem menne, hisz egy elmegyógyintézetben voltam.

- Minden rendben lesz. - annyira ködös volt a megjelenése, nem volt teljesen szilárd, de átlátszó sem. Ami viszont a legjobban zavart, hogy nem volt itt fizikailag, nem tudtam megérinteni őt. Kellett az ölelése, attól kellett volna, hogy megnyugodjak, de nem volt rá képes, soha többé.

- Miért vagy ebben olyan biztos Bell? Semmi sem lesz már a régi. Nem vagy itt és nem is leszel többé. - ültem le az ágyra, ahova ő is látszólag mellém ült, de csak alattam volt besüppedve a matrac, alatta semmi sem változott, mert ott sem volt.

- De hisz itt vagyok veled, örökre itt leszek, ott bent. - a szívemre helyezte a kezét és most először éreztem a jelenlétét ténylegesnek, talán majdnem emberinek.

- Itt kellene lenned. Együtt kéne szórakoznunk. Veled kéne kibeszélnem a pasikat, hogy éppen melyik csalt mosolyt vagy könnyeket a szemembe. Mert ezt teszik a legjobb barátok. - sírás, már megszoktam, minden napos lett azóta, hogy nem volt többé.

- Megteheted most is. - mosolyodott el.

- Meg? De meddig fogom még magam álltatni azzal, hogy valóban te vagy az? - mostanra tisztában voltam vele, hogy ez nem normális, nem kéne itt lennie, hisz halott.

- Miért ki lennék? Látsz, nem? Beszélsz hozzám, nem?

- Nem veled beszélgetek, hanem a tudatalattim kivetülésével, mert nem vagy más, csak egy elmetrükk, csak egy könnyítő tényező, ami pokolian nem működik. Napról-napra rosszabb és fájóbb, hogy kísértesz. - ordítottam, ahogy a torkomból kifért, mert megakartam szüntetni az agyamban tomboló őrületet. - Takarodj.

- Fogjátok le. - néztem Bellt, ahogy ezek a szavak elhagyják a száját, de a hangja nem volt a sajátja.

Éreztem, ahogy felemelnek és az ágyra fektetnek, majd a szíjak ismerős kattanó hangja is jelezte, hogy ismét lekötöztek. Majd a várt szúró érzés a nyugtatót jelentette.

***

- Kendra? - legyezett előttem Mike. - Itt vagy? Minden oké?

- Persze. - ráztam meg a fejem és gyorsan letöröltem a még meg nem született könnyeimet. Mike ismerte a múltam egy részét, de nem szerettem, ha gyengének és sebezhetőnek lát.

- Miért nézed a büntetőjogi törvénykönyvet, ha a súlyosbító körülményekre vagy kíváncsi?

- Igazából nem azért. Az indítékra vagyok kíváncsi. Miért tette ezt? Mit vitte rá erre? - szinte csak hangosan gondolkoztam.

- Ezek az emberek elmebetegek, az indítékuk egyszerű, azért tették, mert nem épelméjűek. - valahogy magamról is ezt gondoltam. Nem tetszett az irány, ami felé mostanában haladtam. Egyre többször jutottak eszembe a régi emlékek, amik egyre valóságosabbá váltak. Tudtam, ha ezt így folytatom a saját szakadékomba zuhanok ismét, amiből talán soha többé nem juthatok ki.

- Ez túl evidens, ennyire nem egyszerűek a dolgok Mike, valami mindig van a felszín alatt, egy régi sérelem, egy szerelem, egy emlék, vagy épp egy család, ami nyomást gyakorol rád, elvár dolgokat, hogy cselekedj.

- Nem is mondasz hülyeséget. Kikérem Robertsék összes telefon beszélgetését. - meglepett, hogy hallgatott rám.

- Rendben.

Mike sürgött-forgott, amikor a telefonja megcsörrent az asztal közepén. A tekintetét látva nem rajongott a hívófélért.

- Remek. - ejtette ki a szavakat, majd a füléhez emelte a fekete készüléket. - Igen? Miben segíthetek? Természetesen. Mikor? Most? Még bent vagyok, oké gyere.

- Ki volt az? - kérdeztem meg, amikor letette.

- Csak ez hiányzott. Várj, mondtál valamit? - meg sem hallotta a kérdésemet.

- Igen, arra lettem volna kíváncsi, hogy ki zaklatott fel ennyire?

- A csokrod küldője. - vont vállat, majd szabályosan ledobta a telefonját az asztalra.

- Mi? Harry? És mit akart?

- Ő. Át akar jönni, valamit megbeszélni. - egyértelmű volt, hogy miattam annyira ideges. Nem akarja a közelemben tudni, ez világos volt. Csak azt nem tudtam, hogy miért?

- Miért vagy vele ennyire ellenszenves?

- Nem kedvelem a fajtáját ennyi. - a váll vonogatás kezdett az agyamra menni.

- Miről beszélsz?

- Tudod mit jelent az a kifejezés, hogy a pénz beszél? - tetszett, hogy hülyénk néz.

- Még szép, hogy tudom. - forgattam meg a szemeimet.

- Nem úgy értettem. Ő olyan ember, aki annak az álláspontját véli helyesnek, aki többet fizet.

- Micsoda? - eléggé le voltam döbbenve.

- Nem minden ügyvéd áll a jó helyen.

- Ez nem lehet igaz. - szinte éreztem, ahogy felmegy bennem a pumpa.

- Sajnos az, igaz.

- És mennyire érett gondolkodás.

Nem akartam jelen lenni a beszélgetésük alatt, így tíz perc beszélgetés után, úgy döntöttem, hogy ideje mennem. A hall ajtajában viszont pont azzal a személlyel sikerült összefutnom, akivel a legkevésbé sem kívántam.

- Á Kendra, de jó, hogy újra látlak. - széles mosoly terült el arcán, amitől vonásai egycsapásra gyermekivé váltak.

- Úgy szint, de ha félreállnál mennék.

- Hová sietsz annyira? Azt reméltem, hogy megejtesz velem egy találkozást. - már a feltételezést sem értettem.

- Nem áll szándékomban.

- Miért nem? - egy lépést tett előre, amitől a távolság semmivé lett, szinte nekem simult.

- Vannak fontosabb dolgaim is.

- Megértem, de remélem egyszer szánsz rám is időt a napi rendedben. - szabályosan a hideg rázott, amikor a csípőmet érintette.

- Talán.

Végre elsétált mellettem, de nem telt sok idő mire utánam szólt még utoljára.

- Csak is a pirosat, semmi mást.

Nem értettem, hogy mire értette az utolsó mondatát. Majd lenéztem a lábamra, amin most egy fekete darab volt, nem a múltkori piros. Talán az a magassarkú lesz a vesztem, éreztem.